még nincsenek kommentek
Címkék: sünkutya, tumblr

csak annyi, hogy ne higgyétek, hogy az ember a blogolást csak úgy abba tudja hagyni. olyan ez, mint valami káros szenvedély, amiből soha nem épülünk fel, legfeljebb időlegesen abbahagyjuk. viszont miután főállásban és mellékállásban is megy a mókuskerék (tortát hegesztek), így kevesebb az idő rá. na, erre találták ki a tumblr-t. szóval ezentúl ide lövöm az agymenéseket:

http://sunkutya.tumblr.com

kövessetek!

1 komment

E-mail #1:

Feladó: X, Címzett: Y és Z

"Az hagyján, hogy alulfizetve nyomom a magyar GDP-t és eltartom a nyuggereket.

még nincsenek kommentek
Kategóriák: Társadalom, közélet, rinyálás
Címkék: kampány, magyar, politika

Elnézegettem az index pártaktivistákat nyomon követő doku-videóit, és azon gondolkodom, hogy ez az ország végleg beleragadt valami szarspirálba, ahonnan már csak valami csoda mentheti ki.

Természetesen naiv elképzelés, hogy az utca embere az "eevettékanyugdíjamat, váátozáskee, ezekmindhazudnak, aggyákvisszaamitazemberektőleevettek" szinten túl öt összefüggő mondatban elő tudja adni, mit is gondol társadalom- és gazdaságpolitikáról, vagy legalább arról, milyen értékek mentén fog szavazni. A Zemberek 90%-át kizárólag a pénztárcája, illetve valamilyen öntudatlan fanatizmus irányítja az urnában, vagy legjobb esetben is a családi, baráti, munkahelyi környezete. Tudják ezt a politikusok is, így nem is szabad csodálkozni azon, hogy a kampányt vagy a konkrét pénzbeli kérdések (tizenhatodik havi nyugdíj, gázáremelés), vagy az érzelmek (köteles beszéd, elszámoltatás, cigánybűnözés, magyarnaklennijó) határozza meg. Aki költségvetési hiányról, államháztartási rendszerről és nyugdíjreformról akar egy kampányban beszélni, az jó, ha tisztában van vele, hogy ezzel legfeljebb 10%-nyi szavazót tud megszólítani, mert a többiek ingerküszöbét csak a komonistázás, orbánozás, zsidózás vagy cigányozás éri el.

Ez más országokban is így van, de különösen itt keleten, ahol negyven évig arra nevelt a rendszer, hogy az állam mindent megold majd helyettünk. Ez a beidegződés annyira erős volt, hogy a rendszerváltás után a pártok hamar rájöttek, hogy akkor lesznek sikeresek, ha ezt az igényt kielégítik. Magyarországon így külön fogalom lett a szakértői kormány, mintegy jelezve, hogy az, hogy egy kormány az osztogató politikát félretéve racionálisan cselekedjen, csak valami egészen kivételes esetben, válság idején fordulhat elő, de kampányidőszakban véletlenül sem. Egy kampányhoz mesterházyk meg szíjjártók kellenek, nem pedig bajnaik. Bokros is csak azért népszerűbb egy hajszállal, mint a "szakértő" politikusok általában, mert fel tudott építeni magának egy bajszos tanárbácsi imidzset, vagyis az értékek alapján döntő szavazók mellé szerzett magának néhány "rajongót" is.

A mostani kampány viszont valami egészen különleges az eddigiekhez képest. Adott egy párt, aminek reális esélye van arra, hogy történelmet írjon, és megszerezze a parlamenti kétharmadot. Ehhez azonban az kell, hogy ne szóljon semmit arról, mit fog csinálni a kormányra kerülése esetén. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy egy ország választópolgárainak kétharmada ugyanúgy gondolkodik adókról, nyugdíjról, közalkalmazotti bérekről, egészségügyről, oktatásról. Ha akár egy mukkot is szólnának ezekről, veszélybe kerül a kétharmad. Esély sincs arra, hogy közéleti témák kerüljenek szóba ebben a kampányban, tévévitáról ne is álmodjunk. Ami marad, azok az egyszerű üzenetek. Csakhogy ez veszélyes játék. Egyszerű üzenetekben ugyanis van vetélytárs a jobboldalon, mégpedig hangosabb és "magyarabb", ráadásul hamarosan parlamenti ellenzéke lesz a Fidesznek.

A Fidesz előtt két út áll: ha csendben várja a kétharmadot, akkor a nagy kijózanodás utáni kiábrándulók táborára a Jobbik fog lecsapni, ahogyan tette ezt a Fidesz Őszöd után. Ha viszont beszélni kezd a kampányban, akkor feladja az esélyét a kétharmadnak, de elejét veheti annak, hogy későbbi ellenzéke azon lovagoljon, hogy erről nem volt szó, (haza)árulás történt. Tartok tőle, hogy eléggé rövidlátóak ahhoz, hogy az előbbi megoldást válasszák. Akkor viszont 2014-ben Jobbik-kormány lesz.

még nincsenek kommentek
Kategóriák: Társadalom, közélet, rinyálás
Címkék: magyar, szlovák

Aki még nem tudná a nagy titkot, annak elmondom. Nem szabad bedőlni a politikának. Mert a politika logikája több ezer éve az oszd meg és uralkodj. Ezt lehet gyakorolni úgy, hogy politikai oldalakat fordítunk egymás ellen, meg úgy is, hogy nemzeti vagy etnikai kisebbségeket a többségi társadalom ellen. Ahogy Magyarországon a cigányság, úgy vált áldozatul Szlovákiában a magyarság ennek a megosztó politikának. És ha ezt kellően felkapja a média, akkor a külvilág hajlamos azt hinni, hogy a szlovákok és a magyarok utálják egymást. Pedig ez nem így van. Csak az egyszerű, civil emberek hangja eltörpül a Slota (meg a Vona) agymenéseitől harsogó médiával szemben. Úgyhogy ezért örülök az alábbi kis videónak:

Štastný nový rok, Slovensko és boldog új évet, Magyarország!

még nincsenek kommentek
Címkék: kacsamesék, megszakadt, videó

Mondhatnám, hogy ez az oka annak, hogy kereken 8 hónapig rá se hederítettem a blogomra. Az igazság azonban az, hogy megelégeltem, hogy nem tudok aludni a szimpátiatüntetők népes hadától, akik naphosszat azt skandálják az ablakom alatt, hogy "ne szűnnyé'... MEG!".

Ami tehát a címet illeti, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek ismerős, legfeljebb elsőre nem ugrik be, hogy honnan, mint ahogy nekem sem. Úgyhogy segítek. Tessék többször egymás után kiabálni ezt a mondatot.

Még mindig semmi? Akkor most próbáljátok meg úgy, hogy eszelős, tébolyult hangon, kétségbeesetten ordibáltok, miközben az asztalt csapkodjátok.

Na jó, segítek. A fenti szállóige a huszas generáció régi kedvenc walt disney sorozatának, a Kacsameséknek egyik epizódjából való. Lám:

Ma már egy facebook és egy iwiw fan klub is bizonyítja, hogy ez a rész szinte minden 1980-1990 közt született magyar retinájába beleégett, pontosabban annak kb. első 6 perce, ugyanis azt követően megszakadt az adás. Mi ennél többet akkor nem fogtunk fel, nyilván fogalmunk sem volt arról, ki az az Antall József, mégis sírógörcsben törtünk ki, mert ez egy különösen izgalmas epizódnak ígérkezett. Hála a youtube-nak, ma megtaláltam ezt a részt teljes egészében, és egy könnycseppet elmorzsolva végignéztem. Egy régi seb végre összeforrt. Kell ennél jobb karácsonyi ajándék?

még nincsenek kommentek
Kategóriák: Országimázs
Címkék: bringa, Budapest

Nem fogom nagyon részletezni a múlt heti critical masst, jó volt, mint mindig. Talán kevesebben voltak, mint az előzőn, de hiába, a recesszió a cm-et is elérte úgy látszik. Mint törzskönyvezett sünkutya pedig kifejezetten megható volt, hogy időről-időre felhorkantak hangok a tömegben, és a nevemet kiabálták (SÜN! SÜN!), különösen azokban a kereszteződésekben, ahol kimagasló rendőri készültség mellett folyt a sün tüntetés. Szóval CM 2009. április 19, ahogy én láttam:

Budapest Sightseeing...

Látni a fényt az alagút közepén.

Megpihenünk.

Nem jövünk zavarba.

Ezt mindig jó látni.

Ezt is.

Győzelem!

1 komment
Kategóriák: Utazásaim belföldön
Címkék: Cegléd, wellness

Az úgy volt, hogy hódoltunk a magyar turizmus húzóágazatának tartott wellnessnek. Ennek volt egyik nem várt folyománya az előző postban említett vasutas kaland is. A ceglédi termálfürdő vonattal való megközelítése egyébiránt nem igényel fejlett tájékozódási készséget, már ha nem vétjük el a megfelelő megállóhelyet. Azoknak ugyanis, akik otthon felejtették GPS készüléküket, egy lelkes lokálpatrióta egy nyíllal átlőtt szív formájú útbaigazító ábrát pingált a vasúti aluljáró falára, melyen egy balra és egy jobbra mutató nyíl segítségével megadta a különféle nevezetességek koordinátáit. Eszerint balra található: bolt, posta, suli, kocsma, diszkó, szerelmem (sic!), míg jobbra kell keresni a tavat és a termálfürdőt.

Az apartmanpark így télvíz idején kissé kihalt volt, de a gyógyvízben jó pár esztékás néni és osztrák wellnessnyugdíjas áztatta magát, hétvégére pedig az egész fürdő megtelt. Foglaltunk félpanziót is, amivel - mint kiderült - munkába állítottuk a februárban amúgy tétlen vendéglátósokat, az éttermet ugyanis - kis túlzással - a mi kedvünkért nyitották ki.

Az étkezés idejének meghatározása poroszos életfelfogásról árulkodik: reggeli fél nyolctól kilencig, ebéd dél és egy közt, vacsora hattól fél nyolcig. Pont. Nem vagyok egy hétalvó típus, de ha már wellness, akkor az a minimum, hogy tízig alvás van. Azért felkelünk, hiszen már kifizettük. Báj dö véj, régóta furdal a kíváncsiság, hogy a kontinentális reggeliben mit jelent a kontinentális szó, mert nekem az éghajlati övezetek jutnak róla eszembe gimnáziumi földrajz tanulmányaimból, de fingom sincs, hogy ennek mi köze lehet a gombás rántottához.

Az egész napos, intenzív wellness bevitel rendesen le tudja fárasztani az embert. Hatórányi ázás, szaunázás és masszázs után már nem vágytam másra, mint egy jó kis vacsorára. Mivel majdnem minden este egyedül ültünk az étteremben, így az étlap helyett sajátos megoldást választott a multi-tasking pincér, aki napközben a fürdő büféjében tartotta a frontot: odajött hozzánk, és azzal konferálta fel a plat du jour-t, hogy „mondom, mi van”. Az a gyanúm, nemrég lehetett marha- vagy disznóvágás a háznál, és nem tudtak mit kezdeni a sok hússal, a repertoár ugyanis leginkább a hurka-pacal-csülök-pörkölt-szalonna-kolbász-tarja tengelyen helyezkedett el. Ez persze nem lett volna baj, ha egész nap fát vágtam volna, így viszont finoman szólva megfeküdte a gyomromat ez a kis wellness étrend. Második éjszaka már zsírral álmodtam és zsírszagot éreztem mindenhol, és már a zsír szó hallatán is émelygés fogott el. Nem hittem volna, hogy ez valaha megtörténik velem, de "stramm magyar legény" létemre zsírmérgezést kaptam, amit utána két napig nem tudtam kiheverni.

még nincsenek kommentek
Címkék: diploma, egyetem

Volt ám diplomaosztóm is. Kezembe nyomtak egy hengert egy kis teremben, hogy azzal menjek be egy nagy terembe, ahol lesz sok néni és bácsi, álldogáljunk sokáig, majd tapizzunk meg egy fazekat, esküdjünk meg az egyetemre és rázzunk kezet fehér kesztyűben hét bölcs emberrel. Nem adnám vissza e jeles esemény abszurditását a maga teljes egészében, ha kihagynám az odautat.

Ceglédről jöttünk fel barátnőmmel vonattal, részleteket erről később, s minthogy egy órával korábban, reggel 9-kor volt az eligazítás, ezért már fél 8-kor robogtunk a vasparipán székes fővárosunk felé a magyar államvasutak, közkeletűbb nevén a Megint Állunk Vazze jóvoltából. A név pedig kötelez kéremszépen, Ferihegy és Kőbánya között megálltunk, s negyed óra múlva jött a kalauz, hogy befagytak a váltók, azé van fennforgása a slamasztikának itten. Nyilván a rendszeres ingázóknak ez nem újdonság, de azért én felháborodtam. Mert ez nem egy vidéki mellékvonal, hanem a Budapest-Cegléd-Szolnok fővonal, nem hétvége, hanem péntek reggel és nem november vagy április, hanem február, amely hónapban azért előfordul, hogy urambocsá' zimankós az idő járása. Továbbá a kibaszott huszonegyedik században élünk, vagy mi. Gaskó Pista pedig inkább szétosztana kétszázötven rongyot a dolgozók közt, amikor még arra sincs pénz, hogy felfűtsék a kőbányai rendezőn a váltókat.

Így történt, hogy végül negyed órával a ceremónia előtt érkeztünk meg, az eligazítás pont véget ért, de megnyugtattak, hogy én fogom vezetni a sort, tehát elvileg nekem mindent kell tudnom, de ne izguljak, majd úgyis vezényelnek minket. Mit mondjak, nem izgultam. De komolyan. Az elmúlt öt évben sokszor izzadt a tenyerem ezen az egyetemen, de abban a pillanatban valami hihetetlen jóleső érzéssel tudatosult bennem, hogy ennek vége, itt most már nincs több szopatás, ha elcseszed az eskü szövegét, akkor legfeljebb jót röhögsz majd magadon húsz év múlva, amikor leporolod a családi videókat.

És nem csesztünk el semmit, azt leszámítva, hogy az egyikünk elfelejtett kezet rázni az egyik bácsival, az első delikvens pedig elrontotta a kézfogási sorrendet, s ezt követően mindenki végig a hibás sorrend szerint fogott kezet a hét bölccsel, ki tudja milyen orbitális protokolláris baklövést követvén el ezzel, de lefogadom, hogy nem kisebbet annál, hogy a hét bölcs végig a popóján maradt a kézfogások alatt, ami a protokoll nyelvén valószínűleg azt jelenti: doktorrá fogadlak, de azért még ne hívjál cimbinek.

Több dolog volt tehát, amit nem értettem, s amit rokonságom sem értett, s ez hálás vitatéma volt az utána következő családi ebéd alatt is, amikor megmutattam mindenkinek a henger tartalmát, egy kalligrafikus betűkből álló latin szöveggel teleszőtt pergamentekercset. Szerencsére van hozzá egy kisebb, mindössze A/3-as méretű példány is, így nem kell targoncát bérelnem az okmányirodai ügyintézéshez. Ez a diploma egyébként pont olyan, amilyen az ELTE maga: hatalmas, kívülről jól néz ki, de teljességgel használhatatlan.

2 komment
Kategóriák: Utazásaim külföldön
Címkék: Budapest, étterem, fotó, francia, kávézó, képek, metró, Párizs

Párizsban járt az ősz, mondta Ady, és ahogy elnézem a tükörben a deresedő halántékomat, akár rám is igaz lehet fenti kijelentése, úgyhogy bizony leírom végre, mi is történt ottan velünk.

Miután sikeresen eldobott minket a reptérről a szájenszfiksön automata hipervasút, lelkemben „égtek már a kis rőzse-dalok” a párizsi HÉV fedélzetén, s ezt csak fokozta, hogy rögtön felszállt néhány hivatásos zenész-kéregető, akik sanzondallamokkal varázsoltak jókedvet a munkától ráncos külvárosi melósarcokra. Ezzel a performansszal többször is találkoztunk később, így rá kellett jöjjek, sajnos nem külön a mi tiszteletünkre jelentek meg a müziszijen bácsik.

A couleur locale-t aztán a Gare de l'Esten szívtuk tovább magunkba, amelynek szomszédságában a szállásunk volt. Aki járt már Franciaországban, tudja, hogy a(z) „hotel” szótól nem kell hasra esni: itt minden egérlyuknak hotel a neve. Aki klausztrofóbiás, annak 3 csillagtól felfelé érdemes próbálkozni. Tudtuk előre, hogy a franciák szeretik a pötí dolgokat, úgyhogy nem ért nagy csalódás, amikor az ötemeletnyi csigalépcsőzés után beszédültünk a nagyvonalú becslés szerint is legfeljebb tíz négyzetméteres szobánkba, amely egyébként az egyik legjobb szoba volt, hiszen fürdőkád, wc és erkély is tartozott hozzá.

Első esténk máris a Szajna partja felé sodort minket. Útközben elhaladtunk vagy egy tucat szépségszalon, fodrász és manikűrös mellett, és már ekkor úgy döntöttem, hogy a párizsiak imádják a "negyedeket". Tök mindegy, hogy zöldségesről, gyógyszertárról, pékségről, táskaüzletről vagy szexboltról van szó, biztosak lehetünk benne, hogy ha megpillantunk egyet, akkor a nyomában ott lesz még egy tucat. Hiszen ott van a latin negyed, ami csakis éttermekből és szórakozóhelyekből áll. Na szóval, a mi utcánk a kozmetika negyedben volt, azon belül is az afro-kozmetika negyedben, mivel minden második járókelő fekete volt. Ettől nem kell Párizsban kétségbe esni, hamar hozzászokik az ember, akinek pedig a kocsikat gyújtogató gettókölyköket mutató tévériportok jutnak eszébe, annak megjegyzem, hogy az ilyen negyedek jó húsz km-re található a belvárostól.

Szóval első este quartier latin, és hiába lestem, nem találkoztam latinokkal, de lenyűgözött helyette a neolatin bábeli forgatag, amely betöltötte a negyed keskeny utcáit. Elsőre nem túl szerencsésen választottunk éttermet a vacsora elköltéséhez, mondják is, hogy turista-főútvonalon nem szabad sehova beülni, mert ezek a helyek akkor is megélnek, ha csizmatalpból főzik a marhapörköltet. Barátnőm steaket kért, amit itt entrecote néven álcáznak, és grillen sütik, de valószínűleg sütés közben elmennek abszintozni, mert kihoztak szemrebbenés nélkül egy fekete csíkos húst, ami úgy volt odaégve, hogy közben át sem volt sülve. Borravalót nem kaptak, bár az étlap szerint nem is kellett volna adnunk.

Másnap szikrázó napsütés, a frizura még mindig tart, irány a torony. Leszállunk a Trocaderónál, feljöttünk találomra az egyik lépcsőn, előttünk hatalmas csomópont. Párizsban akkora körforgalmak vannak, élmény lehet itt vezetni. Gigantikus épület mellettünk, a mögötte áradó napfény arra enged következtetni, itt valami van, nézzük meg. Befordulván elönt minket a hatalmas tér, előtte pedig Eiffel bácsi tákolmánya. Párizsban vagyunk.

Örömömben be is dobok egy csokis crêpe-et meg egy café au lait-t. Nem tudok elszabadulni a gondolattól, hogy a korong, amire ráönti a bácsi a finom palacsintaszószt, valójában egy lemezjátszó, a tészta pedig a bakelit rajta. Párizsban ezek a sarki dj-k töltik be a gyrososok funkcióját, kitűnően csillapítva a kleiner Hungert.

Tehát állunk a sorban, amely hosszú, de mégis halad. Így is egy órát fagyoskodunk, merthogy az északi pillér előtt álltunk sorba, így végig árnyékban álltunk, télvíz idején ez bizony nem volt éppen kellemes, de legalább szórakoztattak minket a feka zsibárusok, akik öt ujjukra egyenként legalább kilónyi eiffeltornyot lógattak rá kulcstartó formájában, darabját két euróért tolták. Miután a pénztáros közölte, hogy a tetejéhez újabb fél órát kéne sorban állni, úgy döntöttünk, beérjük a közepével is. Így is szédítően magasan voltunk, kristálytisztán látszott minden, még a város túlsó felén lévő Sacré Coeur is.

Elhaladunk az invalidusok kaszárnyái előtt. A jóléti populizmus korai manifesztációja ez a monstrum épülettömb, melyet tizenkitudjahanyadik Luí épített veterán katonáinak, hogy ne hőbörögjenek. Mire ők valószínűleg azt válaszolták, hogy Lúí, áj szink zisz iz e bigining of e bjutiful frendsip. Ezután kikeveredünk a Saint-Michelre, ahol Ady szerint az ősz suhant egykor nesztelen. Most viszont rengeteg autó suhan, nem éppen nesztelen. Az utca mindkét oldalán butikok, kávézók és persze a kápolna, ami még a Notre Dame-nál is régebbi. Becsüccsenünk egy fast food croissanterie-be. Párizs piquanterie-ja, hogy minden hely, ahol enni-inni lehet, valami -erie-re végződik. Van kérem brasserie, boulangerie, baguetterie, patisserie, cafeterie, no meg croissanterie. Nyolc euróból jóllaktam, ami Párizsban nem egyszerű feladat, de ezek a gyorséttermek olcsók, igényesek és finomak is.

Miközben már a Jardin du Luxembourg-ban élveztük a kora tavaszi időt, Victor Hugo és Balzac regények kavarogtak a fejemben, valamint megállapítottuk, hogy a salzburgi Mirabellgarten építésze is innen koppintott. Ha már koppintás, akkor egy budapestinek egyébként erőteljes déja vu érzése van a Place de la Concorde-on, mert az meg olyan, mintha a Hősök terén járna, hogy a Champs Élysées-ről ne is beszéljek, amit meg egy az egyben az Andrássy útról nyúltak le a gaz gallok.

Másnap itt tartottuk a bevásárló körutat, ami egy kicsit csalódás volt, hiszen az előző hetek nagy kiárusításai után nem volt valami nagy szám a kínálat, de a Louis Vuitton épületében így is voltak szép számmal, elsősorban japók, akik köztudottan meg vannak veszve az európai, de különösen a francia divatért, s ezt a franciák is tudják, olyannyira, hogy a táskabirodalom kapujában álló hegyomlás formájú biztonsági őr mellett állt egy japó is, én pedig értékeltem a kontrasztot. Újabb baguetterie, ezúttal is jó helyet fogtunk ki, majd le a Champs Élysées jobb oldalán. Itt van kicsit beljebb az elnöki palota, amit csak kívülről lehet látni, de a fotózkodó turistákat szemmel láthatóan nem szeretik, így azzal már meg sem próbálkoztam, hogy egy adjonistent bekiáltsak Sárközy papának, bár valószínűleg Guadaloupe-on volt éppen, ahol most őt éppen nem szeretik.

A Louvre-ot csak körbesétáltuk, az is beletelt vagy egy órába, állítólag belülről meg egy több hetet is el lehet benne tölteni. Innen aztán megnéztük a Galerie La Fayette-et, ami minden idők legelső bevásárlóközpontja, századelőn épült kupolával és csarnokkal, modern belsővel. Itt bementünk Párizs feltehetően legdrágább élelmiszerboltjába, a Gourmand-ba, amelyben a gurmannok tényleg otthon érezhetik magukat. Ennyi fajta sajtot még egyszerre életemben nem láttam, de volt külön baguett-, zöldség-, gyümölcs-, hentes- és boros pult is külön mosolygó kiszolgálókkal és bőséges minőségi választékkal, azt hiszem, a mi teszkóinkkal  meg cébéánkkal még jó pár évtizedre vagyunk ettől a színvonaltól.

Este a Marais-ben sétáltunk, ami szerintem még a latin negyednél is hangulatosabb utcákkal és mulatókkal volt tele, a Place des Vosges-on pedig még Ratatouille-jal (L’ecsó) is találkoztunk. Aztán visszamentünk a latin negyedbe vacsorázni, az első napi rossz tapasztalatok ellenére ugyanabba az utcába. Nem tehetek róla, vonzottak azok a cuki kis fondübarlangok. Beültünk az egyik helyre, ahol a pincér először azon akadt ki, hogy ha nem vagyok francia, akkor miért beszélek franciául, aztán minthogy másodszori kérdésére sem tudtuk még eldönteni, mit együnk, utána már szemlátomást nem vett rólunk tudomást, csak fél óra múlva, és mély megvetéssel rögzítette, hogy a lehető legegyszerűbb, legolcsóbb fondü menüt kérjük a legolcsóbb vörösborral. Cinikusan megjegyeztük, hogy végre egy igazi franciás szervíz, már kezdtünk gyanút fogni, hogy addig mindenki udvarias volt velünk. A fondü ellenben isteni volt, nyamm.

Harmadnapra maradt a Montmartre. A metróról leszállva rögtön a Moulin Rouge előtt találtuk magunkat, és csalódottak voltunk, hogy nem forgott a malomkerék. Kis hegyi utcán fel, közben megjegyeztem, hogy ez a rész Párizsban a zöldség-gyümölcs negyed, néhány házba pedig becsöngettem volna, hogy megnézzem a panorámát. A recesszió mindenesetre itt is érződik, egy ingatlanközvetítőnél ugyanis már 500 ezer euróért láttunk kérót a környéken, ami azért jó vétel egy ilyen helyen.

Sacré Coeur, kis utcák, rengeteg turista, te jó ég, milyen lehet ez nyáron? Ismét egy crêpe, végre találok egy szép csíkos francia sálat, majd beülünk Amélie kávézójába, café des deux moulins, ez valami molnárnegyed lehetett régen, hogy itt minden a malmokról szól. A pincérnő nem Audrey Tautou, ráadásul csapnivalóan lassú és arrogáns, a WC pedig picike, úgyhogy tényleg lehetne hallani, ha valakik azt nem a primer rendeltetésének megfelelően használják, lásd a filmben. Visszafelé utunkon rábukkantunk a Kossuth térre is.

Este megtaláltuk a város legfrankóbb éttermét, az Au Père Tranquilt. Itt volt a legoptimálisabb a kaja-ár-kiszolgálás-design mutatók együttese. Csak az entrecote volt kicsit nyers, holott mediumot kértem; eszerint a francia steak-skálán eggyel többet kell mondani, hogy azt kapd, amit szeretnél. Utoljára sétáltunk egyet a Szajna partján, egészen az Eiffel-toronyig mentünk, ami teljes díszkivilágításban tündökölt, pedig arról is szó volt, hogy a válság miatt lekapcsolják. (Egyébként Isten is bejelentette, hogy a válság kapcsán takarékossági okokból leoltja a fényt az alagút végén.) Elköszöntünk a toronytól, aztán métro, amit a fiatalság csak tromménak becéz.

Másnap a meggondolatlan pakolásomat egy szuvenír lekvár bánta, amely a reptéri székürité nájlonkukájában landolt, miután hasztalan egyezkedtem a közeggel békés, demokratikus és antiterrorista hazautazási szándékomról. Ettől függetlenül kellemes élményekkel hagytuk el az Orly terminálját, s érkeztünk vissza a húsz fokkal hidegebb Budapestre, ahol a hideg annyira összezavart, hogy tévedésből Ferihegyről valami bokorjárattal távoztunk, ami aztán egy órán keresztül bumlizott a XVIII. kerület mesés vidékein, de a repcsiből hozzánk szegődött francia turistapár legalább élvezte a kalandot.

még nincsenek kommentek
Kategóriák: Társadalom, közélet, rinyálás
Címkék: egyetem, jog

Jogomban áll hallgatni. Nos, néhány hete már nem vagyok hallgató, úgyhogy megtöröm a hallgatásomat. Nem mehetek el szó nélkül ugyanis ex-egyetemem jogban való járatlanságának újabb ékes bizonyítéka mellett. Azt feltételezné az ember, hogy legalább a jogi egyetemen tisztában vannak olyan alapvető jogelvekkel, mint a visszaható hatály tilalma vagy a jogbiztonság követelménye.

Ősz óta járok a német nyelvű részképzésre, amely előadásokból és a hozzá tartozó kísérőszemináriumokból áll. Namármost minden egészséges gondolkodású egyetemista igyekszik minimalizálni a tanegységben töltött idő hosszát, s amire nem kell, arra nem jár be, pláne, ha éppen államvizsgázik is paralellement. Ezért ugye kardinális kérdés, mennyit lehet hiányozni. A diákreflexnek megfelelően ezt már az első alkalommal ki is derítettük, közölték velünk, hogy az előadásokra nem kell bejárni. Egy péntek délutánt és egy szombat délelőttöt nehezen bír ki az ember egy ültő helyében, pláne ha közben azon töpreng, hogy akkor most hány tétellel is lesz lemaradva a felkészülésben, a bácsi elöl pedig még mindig csak ott tart, hogy a rómaiak mekkora arcok voltak, ius, fas, mos. Elég az hozzá, hogy többet nem jártam, csak a szemináriumra.

Javában készülünk a félévi dolgozatra, amikor jön a mail P. P.-től, aki az idegen nyelvű képzések koordinátora, de van rá egy ezresem, hogy egy betűt nem tud semmilyen nyelven, viszont minden levelet lelkesen továbbít. (Azt kell még róla tudni, hogy Woodstockban számára megállt az idő. És ezzel nem arra céloztam, hogy jól tartja magát.) Miszerint az előadásokon összeállított jelenléti ívek alapján négy hiányzást tudnak elfogadni. (A továbbított levél eredeti szövege méginkább kafka-i életérzést sugárzott, hiszen a "werden toleriert" szófordulatból se az nem derül ki, hogy ki tolerálja a hiányzást, se az, hogy mi s teendő, ha valaki nem tolerálja.) Nos, amikor egy egész csoport előtt közlik, hogy nem számít a hiányzás, utólag pedig visszamenőleg módosítják ezt a szabályt a csoport hátrányára, azt úgy hívják, hogy visszaható hatály, szigorúan jogellenes, köszönjük Emese, elégtelen, leülhet.

Rövidre zárva a sztorit, tegnap tisztáztuk a dolgot Mrs. Woodstockkal. Amikor kérdeztük, hogy mégis milyen következménye van annak, ha valaki nem járt be, azt mondta, semmi. Lex imperfecta. Mint a szmogrendelet. Leszarom. De azért vicces, hogy pont a jogi karon lőnek ennyire mellé. Olyan ez, mint amikor Bill Gatesnek lefagy a Windows.